Tisztánlátásom

Sziasztok!

Ismét jelentkezem majdnem egy év elteltével. Nem szeretnék ebből hagyományt csinálni, de egyszerűen tényleg lassan haladok az olvasással az utóbbi időben és sajnos most sem azért született meg eme bejegyzés, mert sikerült végig olvasnom egy újabb könyvet. 😢 De rajta vagyok az ügyön! 😊

Ezúttal egy számomra nagyon fontos dologról szeretnék nektek beszámolni és van is köze az olvasáshoz, hiszen enélkül nem is tudnék... Ugyanis idén végre én is rászántam magam egy lézeres szemműtétre a Budai Szemészeti Központ jóvoltából és ez a blogbejegyzés most erről fog szólni. Viszonylag tömören, de nem röviden. 😅

Az a helyzet, hogy sokat mesélhetnék arról, hogy milyen érzés volt szemüvegesnek lenni és utána pár év múltán átváltani kontaktlencsére.

Hat éves koromban az első iskolai szemészeti szűrésen fedeztek fel nálam szemromlást, ami az első szemüvegem viseléséhez vezetett. Bevallom, nem szerettem. Nem tudtak meggyőzni róla, hogy jól állna nekem. Hiába mondták a szokásos szöveget, mint a „hát de úgy kiemeli az arcod”, vagy „manapság a szemüvegtől okosnak tűnik egy nő, és az vonzó”. Nem hittem nekik és most sem. Tényleg van, akinek jól áll, de az nem én vagyok.

14 éves koromban ballagási ajándékként anyukám meglepett valamivel: elkezdhettem kontaktlencsét viselni (ha már nem ünnepeltük meg kellőképpen azt, hogy kijártam a 8 általánost).

Igazából utólag bevallotta, hogy nem hitt benne, hogy használni is fogom, mert kisebb koromban mindig az a finnyás kislány voltam, aki már attól is sírt, ha egy csepp víz ment a szemébe, de lehet talán éppen emiatt akartam annyira (tudat alatt) a kontaktlencse használatát megtanulni. Mert tudtam, hogy nem hisz bennem, hogy azt hiszi feladom. Mert lássuk be, először mindenki szenved a kontaktlencsék behelyezésével. Először egy órát legalább elbabráltam az egyik szememmel, amit addig nyüstöltem tükör előtt amíg be nem sikerült helyeznem és a végeredmény egy szemüveg nélküli látás és vérben úszó szem volt. Ez után jött a másik szemem. Szintén egy óra szenvedés után elégedetten néztem körbe végre szemüveg nélkül a szobában. Tökéletesen láttam távolra, nem is éreztem a kontaktlencsét.

Röpke 6 év elteltével már végeztem a tanulmányaimmal és munkába álltam Budapesten, viszont abszolút nem éreztem kényelmesnek már irodai közegben napi 8 órában monitor előtt kontaktlencsében sem. Volt, hogy szúrt, bökött egy-egy pontot, meg kellett igazítani, égett a szárazságtól, amin sajnos hosszútávon már a legdrágább szemcseppek sem segítettek.

Egy idő után már a magas dioptria romlás (-6 -os) miatt és a napi 8 óra monitor előtti koncentrálás miatt is erős fejfájás gyötörte a fejem hátsó részét, ezért úgy döntöttem a félretett pénzemből befizetem magam egy lézeres szemműtétre, amire anyukám már régóta próbált rávenni.

Eddig a legtöbbet a Sasszemklinikáról hallottam és azt is hittem naivan, hogy rajtuk kívül nincs is nagyon más magánklinika, ahol ezt a műtétet elvégzik, hiszen nagyon sokat tettek (legalábbis marketing szinten) azért, hogy a csapból is ők folyjanak. Biztos ők is nagyon értik a dolgukat, de nekem a legszimpatikusabb a Budai Szemészeti Központ volt.

Egy Facebook hirdetésben találtam rájuk, teljesen véletlenül és úgy éreztem itt az ideje tényleg belevágnom. Volt egy kedvezményük, miszerint 40 év alatt ingyen végeznek látásvizsgálatot, ezért azonnal ki is töltöttem a honlapjukon egy online tesztet, ami segített eldönteni vajon alkalmas vagyok -e egy ilyen műtétre. Ez volt az első lépés, persze ez még nem volt 100%-ig biztos, még egy vizsgálat kellett ahhoz, hogy eldöntsék tényleg járható út -e számomra a látáskorrekció.

Ahogy végeztem a teszttel már fel is kerestek telefonon a következő napokban, hogy behívjanak egy alkalmasságira. Szerencsére nagyon rugalmasak, és van amikor szombaton is dolgoznak, így egy 2 héttel később körülbelül kaptam is szombati időpontot tőlük.

Nagyon izgultam. Amikor beléptem az ajtójukon, megnyugtató ritmusú zene szólt a hangfalakból, kellemes hangerővel, a környezet nagyon tiszta, szép és rendezett volt. Ez tetszett nagyon. A recepciósok kedvesek voltak, kérték, hogy töltsek ki egy adatlapot, majd várjak, amíg nem szólítanak. Közben lehetett egy üveg tálkából csokit is majszolni, amivel én és kedves kísérőm, mint lehetőséggel természetesen éltünk is a várakozás ideje alatt.

Szerencsére hamar sorra kerültem, és behívtak egy szobába, ahol volt legalább 6-7 gép, amikből (ha jól emlékszem) legalább 4-hez leültettek, hogy bevizsgálják a szememet. Az első gépnél tisztán emlékszem, hogy szemnyomás mérést végzett a doktornő, és eléggé megdöbbentem, amikor egy erős fuvallat hirtelen a szemembe fújt a gépből, mert hiába mondta mit fog csinálni, egyszerűen nem tettem össze fejben, hogy mi is fog most történni, ezért egyből elkaptam a fejem. Szerencsére olyan profin végezte a munkáját a doktornő, hogy nem kellett megismételni még egyszer. Majd kaptam pár cseppet a pupilla tágításhoz (ami úgy csípett, mintha vöröshagymának a levét folyatták volna a szemembe) és ismét várnom kellett a váróban körülbelül 15 percet, mire újra vizsgáltak. Ezután ismét behívtak egy másik szobába, ahol már pontosan nem emlékszem miképp vizsgáltak meg, de utána volt egy elbeszélgetés az orvossal, akitől megkaptam a lehető legjobb hírt: bármelyik lézeresszemműtét elvégezhető volt rajtam. Én dönthettem el melyiket választom.

Nagyon megörültem és már előtte napokban eldöntöttem melyiket választom, ha egyáltalán opcionális. Három féle műtét volt náluk, ami ugyanazt az eredményt produkálja, csak az eljárás más mindegyiknél, valamint a felépülési idő a műtét után mindegyiknél eltérő. Nem részletezném melyik milyen, inkább csak arról írnék, hogy én a voksom az OptiLasik mellett tettem le. Számomra ez volt a szimpatikus mind árban, mind pedig eljárásban. 😇

A műtét időpontja február végére esett egy csütörtöki napra, délelőtti órákban (ha jól emlékszem akkor 10:00 és 11:00 között volt valamikor, talán 10:45).

Alig aludtam előző éjjel, mert egyszerűen féltem. Féltem, hogy valami félre megy, valami félre mozdul (én, az orvos keze, a gép, a lézer, bármi), vagy nálam más eddig tapasztalatlan mellékhatások jelentkeznek. Persze mondanom sem kell, hogy a műtét a lehető legbiztonságosabban zajlott és alaptalan volt az aggodalmam.

A menete nagyjából úgy nézett ki, hogy szintén kitöltöttem egy adatlapot érkezéskor, amit a recepción kaptam, majd leültem a többi várakozó közé, akik valahogy többen voltak, mint legutóbb, mikor csak vizsgálaton voltam. Utólag megtudtam, hogy mindenki a saját műtétjére várt. Annyira rutin volt már egy ilyen kezelés, hogy 10 percet tölt a páciens a műtőben, nem többet.

A műtét előtt kaptam érzéstelenítő cseppeket és amíg kifejtette hatását, addig a váróban kaptam biztatást immáron két kísérőmtől is (anyukámtól és páromtól), akik próbáltak nyugtatni olyanokkal, mint: „ne aggódj, nem lesz semmi baj”, „ se perc alatt meg lesz” vagy „szerinted még vehetek csokit vagy rám szólnának?”. Ez utóbbi inkább figyelemelterelésre szolgált, de anyukámnak nagyon ízlett az a csoki az üvegtálkából.

Végül eljött az én időm, az én szememnek újjá születése. Én következtem. Eddig, akik a műtőből kijöttek vörös volt a szemük, amitől egyre inkább pánikoltam. Nem akartam vérben úszó szemeket.

Kaptam egy műtőkben használatos sapkát a fejemre és a lábamra is mini kukás zsákot (ez utóbbit csak én hívom így, mert nem tudom mi a pontos neve), hogy ne menjek be koszos cipővel a műtétre.

Biztonság kedvéért kaptam még 2-2 cseppet a szemembe az érzéstelenítőből és még kicsit vártam a műtő előtt (már csak egy ember volt előttem).

Az utolsó percekben gondolkodtam rajta, hogy kérhetnék valami ellazító gyógyszert, amitől nem görcsölök ennyire rá a dologra (elvileg azt is tudtak volna adni, ha annyira izgulok vagy félek), de már esélyem sem volt, mert ahogy ezt eldöntöttem már hívtak is be a műtőbe. Valószínűleg előbb kellett volna szólnom. Nem akartam meghátrálni már a lényegnél csak mert félek, ezért beléptem a helyiségbe és az orvossal találtam szemben magam, aki a gép mögött ült, valamint az asszisztenssel, aki kezet is fogott velem és nagyon aranyos volt, mert felsegített a műtő asztalra és segített kényelmesen elhelyezkedni és közben mosolygott is rám, ami ebben a helyzetben nagyon is biztató volt számomra.

Az főorvos a bal szememet valamivel (sajnos nem láttam magamat kívülről így nem tudom pontosan mivel) kifeszítette, hogy ne tudjak pislogni, a másikat pedig letakarta. Szólt előre ő is, hogy nem kell félni, bár ezt aznap már tucatszor hallottam, mégis az ő szájából hallva valahogy jobban elhittem. Hogy a műtét közben mi mi után következett azt pontosan felidézni nem tudom, de azt igen, hogy elkezdtem pánikolni, amikor hirtelen minden elsötétült a legelején az első fél percben és csak valami sistergést hallottam közben, de fájni nem fájt semmi sem (ebből tudtam legalább, hogy tényleg használ az érzéstelenítő). Amikor remegő hangon szóltam, hogy nem látok semmit és kértem, hogy valamit vagy valakinek a kezét had szorongassam, mert most nagyon szükségem lenne rá, akkor az asszisztens a kezembe nyomott egy kis kabalát, ami érzésre valami kis állat lehetett, de azt abban a pillanatban nem bírtam beazonosítani, hogy melyik fajt képviseli.

Nemsokkal később kitisztult a kép, visszajött minden, majd azt az utasítást kaptam, hogy 1 percig körülbelül nézzek a felettem levő zöld villogó fénybe és utána folytatják a jobb szememmel. Teljesítettem a kérést, és miután letelt az 1 perc ugyanezt a procedúrát végig csinálták a jobb szememen is. Akkor már kevésbé féltem, mint 5 perce.

Megnyugtató volt, hogy a műtőben is szólt a zene, amire én sajnos csak a műtét végeztével figyeltem fel, mert az izgulás és a félelem kizárt minden kellemes dolgot a fejemből. Pedig relaxáló volt utólag ott fekve az asztalon, bámulni a zöld villogó fénybe és várni, hogy leteljen az 1 perc.

Miután mindkét szememen végrehajtották a kezelést, olyasvalami következett amire nem számítottam: kérték, hogy nézzek rá a tőlem kb. másfél méterre levő falra és az arra felfüggesztett kerek analóg órára. Kérdezték mennyi az idő, de nem tudtam egyből válaszolni. Meglepődöttség lett úrrá rajtam, mert erre nem számítottam egyből a műtét után kevesebb mint egy perccel. Láttam. Láttam az órát és azt is, hogy mennyit mutat. 11:00 múlt pár perccel. Könnyezni kezdtem. A műtét utáni mellékhatás okozta -e, vagy tényleg sírtam -e az rejtély, de az biztos, hogy ha ezt tudom előre, akkor már sokkal hamarabb rászánom magam erre az egészre.

Most már én is lézerszemű vagyok ! 💙

Nincs többé bepárásodó vagy esőcseppekkel áztatta szemüveg; égő vagy szúró érzés a kontaktlencse miatt. Már bátrabban próbálok ki új dolgokat, mint például a vizes csúszdákon való lecsúszást a strandokon, amit gyerekként mindig kihagytam a bizonytalan látásomból kifolyólag. 💦

Szóval ezúton is nagyon, de nagyon szeretném megköszönni a Budai Szemészeti Központnak, hogy visszakaptam Tőlük a látásomat és megszabadítottak olyan gyötrő dolgoktól, amik már megkeserítették a mindennapjaimat (szemüveg, kontaktlencse és a magas dioptria és a később kialakuló fejfájás). Minden szemüveg vagy kontaktlencsehasználónak csak ajánlani tudom őket, mert egyszerűen profik, kedvesek, rugalmasak és ők a legjobbak! 😀😀