Tavi Kata és a Sulijegyzetek-sorozat

Hello Február és kedves Olvasó! 😁😃

Három hónapja, hogy utoljára életjelet adtam eme szerény kis helyen, ideje volt már visszatérni, ha nem is az Újév miatt, de a tél utolsó hónapjára mindenképp. Ugyanis végre február van!
Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem személyes emlékeimnek hála a február az egyik legkedvesebb hónapom, csakúgy mint a könyvsorozat, amiről "rövidke" bejegyzést hoztam.
Remélem mindenki hasonlóképpen élte meg, mint én Tavi Kata írónőnk által megírt Duna-parti Gimi diákjainak életét.
A többiről már a lentebb olvasható bekezdéseim fognak mesélni nektek:

Körülbelül egy hete került birtokomba a Szívkeringő, de amennyire vártam, hogy végre olvashassam, ugyanannyira bántam is, hogy ilyen hamar végeztem is vele... Ugyanis véget ért ez is!

Az eddigi könyvsorozatok, amiket olvastam az évek során úgy magukkal ragadtak, hogy az utolsó kötet utolsó sorait olvasva már összefolytak a betűk annyira itattam az egereket. Lelkileg üresnek érzem magam egy könyvsorozat befejezése után, és megint véget ért valami. Tavi Kata, a Sulijegyzetek sorozattal szintúgy ezt váltotta ki belőlem. (Érzékeny lélek vagyok na!😅)

Nehéz elengedni a Duna-partit Gimnáziumot, mintha én is Lilláékkal együtt ballagtam volna el -pedig annak már több mint két éve, hogy leérettségiztem- , mintha nekem is megadatott volna ilyen baráti kör.

Sokszor elgondolkozom rajta, hogy én annak idején másképp csináltam -e volna néhány dolgot, de arra a következtetésre jutottam, hogy NEM. Hiszen az ember legtöbbet akkor olvas (legalábbis én biztosan), ha sok ideje van rá, és ez általában azzal az idővel egyelő, amit egyedül tölt. Szerintem egyedül a legjobb olvasni, amikor csak én vagyok és a könyv.

Ez vagy azért van, mert magányra vágyik az olvasó és elzárkózik, vagy azért mert nem akar a magány sűrű ködjébe elveszni, ezért inkább fellapoz egy könyvet és körülveszi önmagát fiktív szereplőkkel, hogy ne legyen egyedül. Velem is a második felvetés történt, hiszen mostanában nem vagyok körülvéve túl sok emberrel, akikkel pedig voltam túl sok csalódást okoztak. De jobban belegondolva nekik köszönhetem, hogy azóta ennyit olvasok és ennyi történettel ismerkedhetek meg. És bár nem létezik se Lilla, se Krisztián, Márk, Kristóf, Jázmin, Gréta vagy Flóra, de nekem hatalmas lelkierőt nyújtottak. Megtanították nekem azt, hogy senki sem tökéletes és bizony mindenki követ el hibákat; semmi sem maradhat mindig úgy ahogy a kezdetek idején volt, hiszen az túl monoton is lenne, kell a változás és végül semmi sem tart örökké. Ez utóbbi tényleg szomorú, ugyanis tényleg nem bántam volna, ha még tovább olvashatom mi történik a Duna-parti Gimi falain is túl. 😟

Az olvasásról igaz, hogy növeli az empátiát és a képzelőerőt. Egyszerűen jó érzés volt kizárni a saját problémáim a háttérbe és előtérbe helyezni (amíg olvasok) Lilla, Gréta, Jázmin vagy épp Flóra mindennapos gondjait. A fiúk szemszögéből megírt részekkel sokszor nem tudtam azonosulni, hiszen mégiscsak lány vagyok, de nagyon érdekes volt nem csak női szemmel látni a tinik világát.

Kiemelnék pár kedvencet azért a Sulijegyzetek-sorozatokból, mert úgy gondolom, nem maradhat el egy könyv búcsúztatása mindezek nélkül:

Már a Nyitótáncot olvastam és a legelején tarthattam, amikor egyből a képbe került a visszaköltözött szomszédsrác, Krisztián. Miután elég közömbösen viszonyultak egymáshoz Lillával, egyből leszűrtem, hogy nem sokáig marad így a felállás. És nem, nem a tartalmat olvastam el a könyvborító hátulján és onnan tudtam meg, hogy még nagy szerepet fog betölteni a srác Lilla életében. Hanem ez egy tipikus felállás az életben is: ha valakire haragszol és bünteted ezzel (akár úgy, hogy mutatod felé vagy csak levegőnek nézed), akkor már foglalkozol az illetővel, vagyis máris jelent neked annyit, hogy ilyen szinten energiát fektess a dologba. Ezt a bölcsességet még az egyik lány taglalta Flórának a befejező részben. Krisztián közömbösséggel illette Lillát valahányszor haragudott rá. Van benne valami nem igaz? Krisztián még egy gyerekkori sérelem miatt viselkedett kezdetektől úgy Lillával, ahogyan, legalábbis Lilla ezt gondolta... A többi pedig fokozatosan kiderül a fejezetekben.

Szintén a Nyitótáncban, amikor Lilla és Krisztián a hintaágyon ülnek és Lilla egy pillanatra elbóbiskol, majd arra ébred, hogy Krisztián megcsókolja, de nem teljesen biztos benne, hogy meg is történt vagy csak álom volt. Na és ez volt az a pont, ahol totál kikészültem. Valahol teljesen biztos voltam benne, hogy igenis megtörtént, de ahogy Lilla is vázolta a történéseket: mindezek után Krisztián már csak ismét közömbös arccal nézett le rá és már nem ült a hintaágyon, hanem állt mellette. Mintha meg sem történt volna. Nem tudom a fiúk, hogy képesek ilyen érzelemmentesen átlépni könnyedén a másik oldalra, de nagyon idegesítő tud sokszor lenni! A pasik komolyan ennyire érzelmi analfabéták lennének? Tisztelet persze a kivételnek! 

A Ballépések és a Táncvarázs olvasása nekem legfőképp azt jelentette, amit nagyon nehéz összehozni az életben: barátság és a szerelem. Hiszen sajnos a kettő nem sokaknak adatik meg egy időben: akinek lesz valakije attól a barátaik vagy elfordulnak (ebből derül ki, hogy nem is igazi barátok), vagy fordítva, akire rátalál a szerelem az fordul el a barátaitól. Ezekre az utóbbi időben én is láttam is és éltem is meg példákat. Viszont a szereplőinknek más lapot osztott a sors (vagyis pontosabban Tavi Kata írónőnk): összekovácsolódtak egy csapatba olyanok is, akikről a könyv elején nem gondoltuk volna. Mikor számítottunk mi arra, hogy egy bandába virít majd Jázmin, Flóra, Gréta, Kristóf, Ákos, a két gerle pár (azaz Lilla és Krisztián) és később a nagy bajkeverő Zentai Márk is? Na meg arról nem is beszélve, hogy ki kivel kerül és milyen kapcsolatba.. Sok meglepetés ért az első és az utolsó kötetek közötti köztes részekben.

És végül egy utolsó kedves rész az utolsó könyvből, a Szívkeringőből. Aminek utolsó sorai még mindig itt vannak a fejemben. Azonban hiába voltak azok az utolsó sorok, valahogy mégsem ezek égtek jobban belém, hanem az a bizonyos este, amikor minden mintha kártyavárként dőlt volna össze…

A titkokra fény derült, utcai verekedés és veszekedés. Nem a legvidámabb része egy történetnek, de ilyenkor látszik, hogy még a könyvekben sem lehet minden tökéletes. Bonyodalom mindenütt van és helyre kell tenni őket és végig azon izgulni, hogy ezek például hogyan hatnak Lilla és Krisztián kapcsolatára, vagy Lilla és Márk barátságára? Nos, az majd kiderül azok számára, akik még nem vették kezükbe az utolsó könyvet, hanem még csak megerősítésre vágytak a befejezéssel kapcsolatban. Aki pedig már olvasta, az tudni fogja mire céloztam.

Azt hiszem mindent leírtam a Sulijegyzetek-sorozattal kapcsolatban, amit csak kellett, amit jelentett nekem…vagy várjunk! Mégse? Naná, hogy nem! Ennyire ne örüljetek, hogy vége!

Hiszen még nem is mondtam köszönetet Tavi Katának külön, amiért…

...megírta ezeket a csodálatos könyveket, melyeknek hála 

egy másik világ történetét élhettem át;

....készségesen reagál minden olvasójának,

akár Facebookon, akár e-mailben;

...és hogy még a nyáron küldött könyvajánlómat a Szívkeringő utolsó oldalaiba illesztette, és ez akkora dopping volt a lelkemnek, hogy úgy éreztem ismét tartozom valahová.

Ott szerepel az én pötyögésem is azoknak az embereknek a könyvében, akik valószínűleg sosem olvassák el az én véleményemet a Sulijegyzetekről, de akkoris ott van és kész. Nem tudja kiradírozni, mindig ott lesz, lehet egyszer kifakul a tinta, de mindig benne lesz ebben a befejező kötetben az én kis rövid bekezdésem is a többi lelkes olvasóéval együtt! 😇💖