J.K. Rowling - Harry Potter

Happy Halloweent és kellemes őszi szünetet mindenkinek (annak is akinek nincs)! 💀😀

Ezúttal az egyik legkedvesebb külföldi írómról és alkotásairól hoztam nektek bejegyzést, aki az Egyesült Királyságban, a Bristol melletti Yate-ben született 1965. július 31-én és 1997 júniusában adta ki első könyvét, aminek folytatást is tervezett, majd  2000-ben a Warner Brothers megvette a könyvsorozat filmjogait. Azóta hála neki, mindenki szeretne egy varázspálcát Ollivander boltjából. Na ki találjátok kiről van szó?

Nem másról, mint a híres J.K. Rowlingról!

Kilenc éves lehettem, amikor először 

szereztem tudomást Harry Potter – szószerinti – varázslatos világáról. Karácsonyra kaptam meg dupla lemezes kiadásban DVD-n a Harry Potter és Bölcsek kövét (az egyiken a film volt lejátszható, míg a másikon különféle távirányítóval működtethető játékok), de cseppet sem bánom, hogy először a filmek iránt kezdtem rajongani és csak utána jöttek számításba a könyv kötetek. Ha nem látom annak idején Chris Colombus által megrendezett első két részét, akkor talán sosem kezdem el olyan lelkesedéssel olvasni Rowling regényeit (többször is), mint most.

Természetesen a filmek előzményei a könyvek voltak, szóval már így a legelején köszönetet mondok Joanne Kathleen Rowling, aki megalkotta saját képzelőerejével a Roxfort Boszorkány és Varázslóképző Szakiskolát - noha ez is csak egy képzeletbeli iskola varázslótanoncoknak, mégis mindenki szeretne egyszer onnan egy levelet kapni a felvételről, holott tudjuk erre 0% az esély sajnos.

Hallottam/olvastam történeteket arról, hogy Rowling milyen lelki és fizikai körülmények között alkotta meg az első köteteket. Nem tudta, hogy lesz-e belőle bevétele mégse hagyta félbe munkáját, hanem hitt önmagában és Harry történetében. Szóval gratula, amiért nem hagyott fel írói vénáival még a nehéz pillanatokban se.

J. K. Rowling örökké a példaképem lesz!

Mikor lement a mozikban a történet utolsó része arra számítottam, hogy ahogyan mindenkinél, nálam is lefog szépen lassan csengeni a Potter-láz. Megunom és majd rajongok másért helyette. Nem így történt. 2011 óta (a Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. részének leadása után) azon kapom magam, hogy továbbra is húz a szívem az összes Harry Potter kötet felé valahányszor meglátom őket a könyvesbolt polcain - a kiegészítő kötetekről nem is beszélve. Sajnos néhány résznél rákényszerültem, hogy PDF formátumban olvassam, de annak ellenére is képes voltam hajnalig elhúzódóan olvasni.

Kedvencet nem tudnék kiemelni, hogy melyiket szeretem legjobban filmből vagy kötetekből, mert mindegyikben megfogott valami. Csak említésképpen: az első részből, amikor Harry, Ron és Hermione küzdenek a hegyi Trollal és onnantól kezdve kerülnek szoros barátságba; második részből, amikor Gilderoy Lockhartot szivatja Harry és Ron a titkok kamrájában; vagy amikor Hermione behúz egyet Malfoynak a harmadik részben - bár az se rossz, amikor visszamennek az időben, hogy megmentsék Siriust és Csikócsőrt a hipogriffet. És ez csak pár említés a több százból, amit imádtam az egész sorozatban.

Viszont itt van egy számomra mai napig favorit idézet az első példám említéséhez kapcsolódóan:

„Attól a perctől fogva Hermione Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni – nos, ez pontosan ilyen helyzet.”

Amikor moziba megnéztem a Legendás Állatok és megfigyelésük című filmet, - ami még jóval Harry vagy akár Voldemort előtti időkben játszódik és tavaly októberben jelent meg- egyszerűen nem találtam szavakat rá olyannyira lenyűgözött az újabb varázslat. David Yates és az írónő alkotása olyan első – legalábbis részemről – 3D-s élményt nyújtott, amit azt hiszem soha semelyik másik film nem tud később überelni.

Na meg persze a Halál ereklyéi utáni 20 évvel játszódó történetet se hagynám említés nélkül, amiben megtudjuk mi történt az akkori főszereplőkkel a nagy csata után amit a Harry Potter és az elátkozott gyermek címen publikáltak 2016. október 24-én. Ezt a könyvet színpadra szánt műnek alkotta meg a tehetséges Rowling Jack Thorne és John Tiffany segítségével. Sok embertől hallottam negatív kritikákat erről a kötetről és bevallom én is félve kezdtem olvasni, de minél tovább jutottam a történetben annál inkább közelebb éreztem magamhoz ismét a hetedik kötet óta elbúcsúztatott szereplőket. Nem csak nosztalgikus érzés fogott el, miközben haladtam a történésekkel -, mint például, hogy Ron humorából 20 év után se veszített és Hermione ugyanolyan magabiztos és tudálékos, Harry pedig jó szívű és elnéző maradt -, hanem új dolgokat i megtudtam: nem csak annak az élete lehet nehéz, aki árván nő fel, mint Harry.

Harry gyerekei közül Albus szemszögéből sok minden kiderül ezzel kapcsolatban. Nehezen viseli édesapja hírnevét, mindezek ellenére még a Mardekár házba is sorolta a Teszlek Süveg és Draco Malfoy fiával barátkozik, amit sokan nem tudnak hova tenni.

Mindent egybevetve: én továbbra is Harry Potter rajongó maradok, és várom Rowling írónő további csodálatos műveit a könyvesboltok polcaira, mert ha Ő nincs, akkor nem lennének ilyen színesek a mindennapjaim, nem ragadott volna el egy ilyen csodálatos világ, mint amit sikerült alkotnia nekünk. 💗